Nem gondoltam volna, azthittem sohasem. Hát itt van végre. Pakoltam be a mosogatógépbe, és próbáltam szenvedni, de nem ment. Szent Ég! Anyák napja, és én nem szenvedek.

Pedig reggel elképzeltem, hogy őt édesanyává tetted, engem meg letettél, micsoda idill lehet ma köztetek, majd a féltékenységem átöleltem, és próbáltam örülni a ti örömötöknek, átérezni, mintha én is anya lennék. MŰKÖDIK! A módszer működik, elmúlt a féltékenység, és békére leltem.

Két éve kezdődött az egész, a temetésen, és a vége, a béke tegnap a gyászmisén, a könnyeimet nyeltem, nézve a sok kisgyereket, lehetett volna másként is, de nem lett, az égieket kértem, segítsenek, megoldani a megoldhatatlant, hogy tovább ne kárhoztassam magam, miért nem voltam más, mikor utoljára nálam voltál, stb., stb....hát segített. Áldjon meg az Ég! Minden úgy jó, ahogy van.

"Félig álom, félig élet, jó volt szeretni téged!"

"Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj szándék, vagy törvény, isteni, világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran.......ez volt a baj." (Márai Sándor)

Az idén megint fészket raktak a galambok az erkélyen, hiába tisztítottam ki, és barikádoztam el a tavalyi helyét, hát összebúgtak megint hozzám két tojást. Illetve négyet, de az első alom elfagyott. Nem adták fel.

Azon gondolkodtam, mi történt velem. Milyen erő húz hozzád, milyen láthatatlan kötelék vert minket egybe, és tényleg egybevert-e? Miben gondolkodik a szívem? Mit érez bennem az értelmem? Ki kívánja mindezt bennem?

Gondoltam a szerelemre. Egy közös barátunkat temettük, és a te arcod volt az első, amit megláttam a tömegben, annyi év után. Majd megmutatod a lovaid, meg beberregteted nekem a gyönyörű autódat, és a városon kívül maximálisra vesszük a sebességet, mondtad, és mosolyogtál hozzá. Olyan jó volt elképzelni! Az elmúlás fagyott bánata helyett.

Egyszercsak, valamikor megszületik bennünk egy gondolat, egy érzés, és így át tud ívelni éveken? Türelemmel kivárva a megfelelő időt? Haladnak az éveink, beteljesülnek szerelmeink, összesodródunk, majd szét, figyelve egymást, és egyszercsak újra, mégis? Hiúság mindez, vagy valóságon túli végtelen türelem?

Nagyon sok éve találkoztunk először, emlékeztettél, a városi kastélyban, egy esküvőn, de én meg nem emlékeztem semmire, hiába törtem a fejem. Biztos azért, mert hosszú hajam volt, azért nem tetszettem, mondtad nevetve, persze, mosolyogtam én is, és próbáltam rád találni az érzéseim között. A ritka leveleid hangulatát azonnal fel tudtam idézni persze. Igen, néhány éve találkoztunk utoljára, jutott eszembe, de nekem akkor hivatalos, eljegyzett szerelmem volt. Te pedig csak néztél kifelé a szőke szempilláid ketrecéből, semmi mást nem tettél, csak bámultál, és idegesítően nem tettél semmit. Feleséged volt már, és gyerekeid. Mit tudtam volna kezdeni veled?

Amikor a szemedbe nézek, vonzó, de megfejthetetlen világot látok, nem értelek, vagy néha nagyonis, és egyre kíváncsibb vagyok, majd tiltakozik valami bennem, és eltolja a fellobbanó vágyat, nem lehet, nem szabad, menekülni kell, gyorsan, el, a körülmények, a valóság, az idő, minden ellenünk van, de maradok? Maradtam? Meddig? És miért?

Évek óta külön élsz már, nincs időd válni, mondtad, azt akartad, hogy sajnáljalak a sanyarú sorsodért. Tudod, mi a legviccesebb? Hogy pont azt képzeltem el nagyon sok éve magamnak magánéletül, mint amit elrontottatok később a nővel, akit választottál. Nekem elég a családnak élni, a férfi megkeresi a pénzt, megteremti a luxusutak és luxusálmok alapjait, vinni a porontyokat magunkkal élményezni, és persze boldognak lenni a mindennapok görcsösen markolt pillanataiban. Megérvelni a beletörődéseinket, megmagyarázni, hogy miért lehetetlen bolondságok a régi álmaink, és mennyire valódi boldogságot kaptunk helyettük. Szappanopera. Ezerkétszáznegyvenhetedik rész.

Ahogy mohó szádat érzem, elönt a vágy, minden sejtem táncra kel, és sodródni akar, örülni, és élni, de eltollak, nem lehet, nem szabad, falak épülnek fel a múltból, érthetetlen, és érezhetetlen, értelmezhetetlen valóság-idő? Angyal susog a fülembe, de nem hallom, nem értem? Nem érteni, csak érezni kellene, tényleg?

Ez az én formám, minden későn. Vagy éppenhogy időben. Romlott vagyok, mondtad magadról, önző és kiégett, és én kínomban elnevettem magam. Ez rólad az én szövegem kellene legyen, mondtam, és kinevettem mindent magunk körül. Milyen ostobának nézhetsz, képzeltem el magam a kimerevített együttesünkben. Pedig nem tartottalak rossznak, megértettelek. Megláttam benned, amit magamban nem találtam. Megsebzetten is nagyon szerethetőkké lettünk. Sok-sok lóerő érces, felberregő hangja maradt meg bennem emlékedül, ahogy utoljára elhajtottál tőlem.

A fejemben kavarog minden tudásom a szerelemről, belezakatol eddigi életem összes átérzett érzése, teljes a káosz, nem is akarok sem gondolkodni, sem érezni? Csak végre szeretnék élni.

Szóval gondolkodtam a szerelmen. Ma kikeltek a kisgalambok.

Az erős latin nők, akiket senki és semmi nem küld végleg a padlóra, elesnek, felállnak, és mennek tovább a szerelem felé..:-)

https://www.youtube.com/watch?v=3PJiNOJsK8E

A HERCEGNŐ SZÍVE

Mese versben és egy felvonásban, 3 színben

fölnőni vágyó félig fölnőtteknek

 1. szín – KASTÉLY KERTJE ÉS A KASTÉLY TERASZA

Első szín

(A Kastély kertje, a kórus nem látszik a színpadon. )

KÓRUS

Íme a mese főhősnője

(Hercegnő felegyenesedik egy bokor előtt, alakja lassan bontakozik ki a háttérből)

A kastély szép, s bús úrnője

Egyedül van, álmot látott

Kiűzte őt ez szép kertjébe

Álomvilágot látott? Vagy valóságot?

Szép kertjét meg nem ismerte,

Álmodik csak, ő azt hitte,

Lábai vitték, egyre messzebb,

Kérdezi csak egyre, egyre

Saját kertjében elveszett-e?

HERCEGNŐ

(Elindul, majd ide-oda megy a kertben)

Oh, miféle álom kergetett ki

Miféle kápráztató csillogás?

Miféle fény, mit láttam ott fenn

Miféle Ég volt, és onnan ki üzent?

Ki mondja meg nekem,

Kinek sosem volt bizalmasa,

Kinek nincs embere, családja és hite,

Kit elhagytak, mert jót nem adott,

S kinek szívében lakot talált

A jó helyén a rossz.

Saját kertemben voltam

Éjjel volt, de színes pompájában élt

Virág, levél

Színes volt minden az éjfekete kertben

Minden, mit korábban csak nappal láttam én.

De mégis féltem, s nem találtam vissza,

Gyenge lettem, mellemre kő került.

Megfojtott ereje a súlynak,

Lesújtott rám, hittem, végzetem,

Fulladoztam, földre estem,

Halált vártam, megtörten,

Határán tán létnek, vagy ébredésnek?

Ám hirtelen az Égre néztem,

És az éjfekete csöndben nappal lett,

Mintha dél lenne,

A Nap többszörös erejét magára öltve,

Éles fénnyel világított a Hold.

S erőm végre visszatért.

Indultam volna a kerti úton vissza, de

Szólt hozzám a Hold, a

Nap fényével simítva arcomat.

HOLD

(Lassan leszáll a földre, fényesen világítva)

Hercegnő, ne félj, én vagyok

Segítőd, s ha kell, bizalmasod

Éjjelben álom,

Álomban éji fény.

A Nap fényét kölcsönvéve jöttem el,

Hogy láss végre meg, hallgass meg,

Higgy nekem!

Tudom, hogy azt hiszed,

Szíved rosszal van tele,

Bánatod átokként lehúz,

Hiszed, nem jár Neked az a fény

Mit valóságodba hozott ez az éj.

Gondold csak el, kinek hiszel?

Ki mondja, rossz vagy,

Szíved elveszejt?

Kinek az érdeke, hogy

Szíved forduljon ellened?

Ki akar látni búskomornak?

Ki akarja szép arcod eltakarni?

S elhitetni, rútsággal vagy

Kívül-belül tele?

Szabadulást hozok neked!

Ajándék ez, Magadért, Teérted,

Mert léteddel már kivívtad,

Hogy boldog lehess.

Menj le, menj a faluba,

Tedd közhírré,

Félrevezettek, élsz, és van szíved.

Van szabadítás bárkinek, mindenkinek!

(A Hercegnő válaszolni akar, de mielőtt bármit mondhatna álmában, éles villám hasít át az égen, és eltűnik a Hold, teljes sötétségbe burkolózik a kastély kertje, és ömleni kezd az eső. A hercegnő alakja beleveszik a sötétbe.)

(Zene jelzi: az éjszaka véget ér,kezd hajnalodni és a Nap is felkel)

ÚRNŐ

(Belopódzik a kertbe oldalról, ahogy a Nap egyre jobban világít, úgy bontakozik ki az alakja, személye a sötétségből.)

Persze, na persze, kis kerti parti,

Mese, meskete,

Mit nem! Még mit nem!

Jóságot nyerni sötétség helyett?!

Hogy más élvezze azt, mit nekem nem lehetett?!

Belzebub, Uram, vagy Bárki,

Hogy engedheted?!

Hogy szabadulna meg az, ki Neked s nekem rendeltetett?

„Álomban éji fény”

Na ja!

Éji fényben álom! Hamis!

Sötét szívemre világítva megvakít

 A Szépség és a Jóság.

 (Az Úrnő a teraszig jut, ahol észreveszi a megriadtan ott álló Hercegnőt. Megszólítja.)

ÚRNŐ

Mi van veled Hercegi Nőm?

Aggódtam érted, hát kertedbe átjöttem én.

Oh, Belzebúb, a sötétség rejtekén,

Adj néki, Fejedelem, nyugalmat, álmot,

Rémálmoktól mentes éjt, kérleltem érted az Éj urát.

HERCEGNŐ

Láttad a Holdat? Földreszállt és hozzám beszélt!

ÚRNŐ

Álmodban, Édesem,

mesédben, mit elmondál nekem.

Ott szállt le holmi Hold,

Beszélve Hozzád, „fényesen”.

HERCEGNŐ

Nap fényével simította arcom,

Bölcsessége nyugalmat hozott,

Tanácsára szívem megnyílt,

„Éjjelben álom

Álomban éji fény.”

Hittem Neki,

Hogy van még számomra remény.

ÚRNŐ

Remény?! Miféle az?

Napsugaras Hold részeg szava?!

Reményt hordozna, ki maga is rideg-hideg?!

Melengető reményt kaptál-e már attól,

Ki maga is jéghideg?

Ki éjben lakik, sötétség ura,

A Hold, kinek fénye nincs, ki nem is önmaga,

Csak más fényét éli, tükrözi,

S hazugság, tévedés minden „bölcs szava”.

HERCEGNŐ

Hideg lenne, és hazug, ki felmelegítette szívem?!

Nem vagyok méltó arra, hogy bárki jót, és igazat mondjon nekem?

Ennyit érnék, ennyire vagyok méltó, Úrnőm, ennyire?

ÚRNŐ

Világíthat-e a Nap fényével, ki éjjel él, és hideg-rideg?

Igazat mondhat-e, ki csak más fényéből él,

s saját fénye nincs, nem volt, és nem is lesz?

Melengethet-e, simogathat-e jósággal, kinek lakhelye az éj?

Hazudott, hidd el, hazudott Neked!

Bánatot hordoz ő, örömtelen perceket,

Egyedül van az éjben, unatkozik, s csak ezért játszott Neked.

Játszott Veled reményt, hitet, életet, s látta, meglátta,

s élvezte, hogy mindezt elhiszed.

HERCEGNŐ

Elhittem, mindent hittem, mert jólesett,

Nem is tudtam, érezni én is tudok,

És van, ki rámfigyel, s szeret.

Bölcsességével, tanácsával, és fényével hiteti,

A Hold, hogy minden éj, mit ő ural, a fényes Nap bölcsője,

Szeret, e szó nem is tudom, mit jelent.

Ezernyi perc ezernyi szó mutatta,

Mindez nem jár nekem,

Szívem bármit is érezni képtelen.

Taníts meg újra angyal lenni!

Neked az semmibe sem kerül, erre nem lehetsz fáradt...:-) Emlékszel, amikor a múltkor az erkélyről bucskáztál le, mennyire nevettünk. Ez volt az új gyakorlatod, aznap találtad ki, és estig ismételgetted. Én meg csak mosolyogva álltam a korlátnál, és néztem lefelé. A szárnyaid az ágakat verdesték, mert ez a bucskázás azért olyan jól nem ment még! És le is kiabáltam, többször, hogy tényleg szükséged lesz erre? Majd valakinél? És nekem? Fogok én is majd bucskázni? És az őrizetteid nevetnek-e majd rajtad? Vagy csak sírnak, te vigasztalsz, szárnyaiddal átöleled őket, és ha minden rendben, csendben eltűnsz. Akkor persze nem fog odaillenni a bucskázás, a tornagyakorlatok, és a nevetésed. Vagy mégis?

Taníts meg újra angyalnak lenni! Újra szeretnék szállni, újra szeretném használni a szárnyaim, újra érezni akarom, hogy szükség van rám, újra hallani akarom, hogy hívnak, engem hívnak, rám várnak, senki másra, és újra szeretném tanulni, mi az, szeretve lenni...taníts meg arra, mi az a fájdalom, hogy egyűttérezhessek, taníts meg arra, mi a szenvedés, hogy örülni tudjanak velem, taníts meg arra, milyen volt érezni a felhőt, a napot, a vízcseppeket, megérezni a hajnal illatát. Taníts meg megbocsátani, figyelni a szemekben a könnyek helyét, és felszárítani a szomorúságot, taníts meg jókor érkezni, jókor hallgatni, és jókor ölelni. Taníts meg jókor elmenni, és megfelezni a gyászt.

Taníts meg legyőzni a félelmet. Taníts meg hinni. Taníts meg újra szeretni. És ha jöttök megint, Zozóval, Xavérral, és a kicsit mindig kótyagos Hosszúval, ne szórjátok tele az erkélyt angyaltollakkal, és a muskátlik virágait se verjétek le. És játékból se zörgessétek a kinnhagyott cserepeket, mert át fog jönni a szomszéd. És Hosszú se felejtse el magával hozni a könyveit, én már nem tudom ellátni újabbakkal, és nem bírom hallgatni a dohogását.

Taníts meg várni. Várni. Várni téged. :-) Olyan nyugalommal, olyan hatalommal, mintha senkit sem várnék....

Az angyalok korábban érkeztek

Tegnap este, féléves intenzív munka után, fáradtan, szabadságom második napján végre ünnepi hangulatba kerültem. Mint mindenki Karácsony felé, gyermekké váltam magam is; egy XIX. századi angol romantikus regényt olvastam az ágyban, melegben, biztonságban, közben kedvenc italom kortyolgattam, és sokszor mosolyogva lestem az apró égőkkel diszített ablakom, vajon meglátják-e éjjel az angyalok kis cédulámat, amire legfőbb karácsonyi kívánságomat írtam, egy blogtértárs ötlete nyomán.....

......és egyszercsak azt láttam, hunyorogva olvassák! Hosszú persze megint otthonhagyta az olvasószemüvegét, vettem észre, csodálkoztam, hogy egyáltalán fel tudott jutni a negyedikre, kívülről! Elvenni a kis cetlit nem tudták, mert az ablakon belül volt, ezért kellett közel hajolniuk, hogy jobban lássák. Aztán már benn is teremtek a szobában. Zozó ébresztett fel. Még most is áll, hogy tanulni akarsz, kérdezte, mert akkor tudnánk mutatni néhány érdekes dolgot, mondta, és köréje gyűltek a többiek is. Így hálóruhában, kérdeztem legelsőre, hogy mehetnék így el bárhová, mert azt értettem, nem nálam adják elő a leckét. Szép kis cucc ez, jó lesz az útra, mondta Toncsi, nem ez a lényeg. Persze, nektek, gondoltam, mert ti nemtelen lények vagytok, én meg nő, de rájuk hagytam, úgyis mindegy, minek ellenkeznék. És a kis cédulámat elolvastátok figyelmesen, kérdően nézve rájuk kiléptem az ágyból, remélem, nem lesz gond, folytattam, nektek az semmi, nekem meg minden, ami rajta van. Hosszú legyintett, butaságot kérsz, nem ez a lényeg, mondta ő is, Toncsit ismételve. Akkor mi a lényeg, kérdeztem, gyere már, ne totojázz, megmutatjuk.

Toncsi kezdett el magyarázni az úton. Alig tudtam ráfigyelni, annyira ámultam azon, amit láttam; megelevenedett a Google Maps, pedig sötét volt, kertekbe, udvarokba, sőt, kocsmákba, raktárakba láttam be. Ha rákattintok a képre, fel tudom nagyítani, kérdeztem magamtól, bolond vagy, válaszoltam magamnak, ez nem virtuális kép, ez igazi.

Látni fogod az emberek érzéseit, magyarázta tovább Toncsi. Kis buborékként veszi őket körül, csak te fogod látni, ők nem. Nem zavarja a buborékokat, hogy az emberek alszanak, kérdeztem, érezve, hogy akadékoskodom, de meg kellett kérdeznem. Azért még nem hülyültem meg, mi az hogy buborék az érzés, ez elég nagy bolondság. Zozó mellettem repült, és válaszolt, a gondolatomra, ha azt hiszed, bolondságra oktatunk, minek jöttél velünk, minek írtad korábban abba a blogodba, vagy mibe, hogy tanítsünk meg újra arra, amit elfeledtél. Oké-oké, nyugtattam meg, nem gondoltam komolyan, majd arra gondoltam, jobb lesz, ha cenzort teszek a fejembe, ha az angyalokkal vagyok, mert ezek mindent tudnak, még a gondolataimat is, vagy csak úgy, kitalálnak mindent, azzal a fenenagy intuíciójukkal.

Nem tudok leírni mindent, amit láttam, egyrészt leírhatatlan, másrészt annyi buborékhoz kerültem közel, hogy nem is tudtam volna magamat fenn tartani a többiekkel, ha mindegyiket átélem. Ami a legfurcsább volt, nem tudtam sírni, pedig annyi szenvedést, kételyt, zordságot, kérlelhetetlenséget, szomorúságot, elhagyatottságot, zavart láttam, hogy megszakadt a szívem. Persze csak megszakadt volna, mert az esti lecke része volt annak a ténynek az átismétlése, hogy az angyalok segítenek, de nem halnak meg velünk, mert az nagy pazarlás lenne az angyali erőforrással.

A legmegrendítőbb volt egy nagy buborék tartalma; egy 45 éves férfi mellett volt, aki a felesége mellett feküdt, álmatlanul. Szeme nyitva volt, és egy könnycseppet láttam felvillanni és eltűnni az arcán, a sötétben. Beleláttam házuk szekrényeibe is, sok-sok ajándék volt becsomagolva, gyönyörű papírokba, itt-ott eldugva a ruhák, kalapok, ágyneműk között. A gyerekek a másik két szobában aludtak. Szorongás, aggódás és fájdalom volt a férfi buborékában. És mikor megláttam közelebbről az arcát, megdöbbentem. Tegnap mögötte mentem a mélygarázsban, fiatal nő ment mellette, a férfi előreengedett, akkor láttam az arcát, és akkor másodszorra, éjjel, a buborék mellett.

Meg kell majd beszélnünk, mikor mondjuk el a szüleinknek, mondta a nő előző nap, persze, mondta kicsit erőtlenül a férfi, de a Karácsonyt ne rontsuk el. Ne, persze, és szólj, ha elmondtátok, akkor mondom el én is, ezt rád bízom, a leletet majd 26-án titokban adom át neked a nagy, családi ünnepkor. Basszus, mondta a férfi nagyon furcsa hangon, pont most gondolkodtam, lehet, mégis visszalépek az állami nyugdíjba, de most, azután, ami kiderült, hogyan mondjak le arról a részről, ami örökölhető, kell majd a gyerekeknek, és fátyolossá vált a hangja. A nő hangja is furcsává vált, és úgy mondta, ne hülyéskedj, nem számít, mire mi nyugdíjasak leszünk, úgysem lesz semmilyen nyugdíj, sem állami, sem másmilyen.

Zozó rántott ki a merengésemből. A nő a felesége testvére, nézd meg őt is, mondta, ő sem tud aludni, az ágya mellett ott van a tegnapi vizsgálati lelet egy hatalmas kiterjedésű rákról. Nagyon jól tudja a nő, folytatta Zozó, hogy mi következik a műtét után. Fizikai és lelki kínok sora, kétesélyes kimenetellel.

Nem tudtam, mit mondjak. Semmi nem jutott eszembe. Hallgattam.

Egyszercsak arra lettem figyelmes, Hosszú, a nemtelen öreg angyal a férfi mellé feküdt, gyengéden átölelte, és hosszan tartotta, ringatta. A férfi már aludt, és lassan álmában elmosolyodott. A buborékban, hogy-hogynem, összezsugorodott a fájdalom, a szorongás, és melegfényű gömb lett az egész.

Ezek ufókat játszatnak itt nekem, dohogtam magamban, milyen giccses, fénygömb, meg buborék, csöpögős egy banda........és arra riadtam fel álmomból, hogy hatalmas fénnyel éppen ellobban az ágyam mellett az utolsó adventi gyertya.