Taníts meg újra angyal lenni!
Neked az semmibe sem kerül, erre nem lehetsz fáradt...:-) Emlékszel, amikor a múltkor az erkélyről bucskáztál le, mennyire nevettünk. Ez volt az új gyakorlatod, aznap találtad ki, és estig ismételgetted. Én meg csak mosolyogva álltam a korlátnál, és néztem lefelé. A szárnyaid az ágakat verdesték, mert ez a bucskázás azért olyan jól nem ment még! És le is kiabáltam, többször, hogy tényleg szükséged lesz erre? Majd valakinél? És nekem? Fogok én is majd bucskázni? És az őrizetteid nevetnek-e majd rajtad? Vagy csak sírnak, te vigasztalsz, szárnyaiddal átöleled őket, és ha minden rendben, csendben eltűnsz. Akkor persze nem fog odaillenni a bucskázás, a tornagyakorlatok, és a nevetésed. Vagy mégis?
Taníts meg újra angyalnak lenni! Újra szeretnék szállni, újra szeretném használni a szárnyaim, újra érezni akarom, hogy szükség van rám, újra hallani akarom, hogy hívnak, engem hívnak, rám várnak, senki másra, és újra szeretném tanulni, mi az, szeretve lenni...taníts meg arra, mi az a fájdalom, hogy egyűttérezhessek, taníts meg arra, mi a szenvedés, hogy örülni tudjanak velem, taníts meg arra, milyen volt érezni a felhőt, a napot, a vízcseppeket, megérezni a hajnal illatát. Taníts meg megbocsátani, figyelni a szemekben a könnyek helyét, és felszárítani a szomorúságot, taníts meg jókor érkezni, jókor hallgatni, és jókor ölelni. Taníts meg jókor elmenni, és megfelezni a gyászt.
Taníts meg legyőzni a félelmet. Taníts meg hinni. Taníts meg újra szeretni. És ha jöttök megint, Zozóval, Xavérral, és a kicsit mindig kótyagos Hosszúval, ne szórjátok tele az erkélyt angyaltollakkal, és a muskátlik virágait se verjétek le. És játékból se zörgessétek a kinnhagyott cserepeket, mert át fog jönni a szomszéd. És Hosszú se felejtse el magával hozni a könyveit, én már nem tudom ellátni újabbakkal, és nem bírom hallgatni a dohogását.
Taníts meg várni. Várni. Várni téged. :-) Olyan nyugalommal, olyan hatalommal, mintha senkit sem várnék....
