Az idén megint fészket raktak a galambok az erkélyen, hiába tisztítottam ki, és barikádoztam el a tavalyi helyét, hát összebúgtak megint hozzám két tojást. Illetve négyet, de az első alom elfagyott. Nem adták fel.
Azon gondolkodtam, mi történt velem. Milyen erő húz hozzád, milyen láthatatlan kötelék vert minket egybe, és tényleg egybevert-e? Miben gondolkodik a szívem? Mit érez bennem az értelmem? Ki kívánja mindezt bennem?
Gondoltam a szerelemre. Egy közös barátunkat temettük, és a te arcod volt az első, amit megláttam a tömegben, annyi év után. Majd megmutatod a lovaid, meg beberregteted nekem a gyönyörű autódat, és a városon kívül maximálisra vesszük a sebességet, mondtad, és mosolyogtál hozzá. Olyan jó volt elképzelni! Az elmúlás fagyott bánata helyett.
Egyszercsak, valamikor megszületik bennünk egy gondolat, egy érzés, és így át tud ívelni éveken? Türelemmel kivárva a megfelelő időt? Haladnak az éveink, beteljesülnek szerelmeink, összesodródunk, majd szét, figyelve egymást, és egyszercsak újra, mégis? Hiúság mindez, vagy valóságon túli végtelen türelem?
Nagyon sok éve találkoztunk először, emlékeztettél, a városi kastélyban, egy esküvőn, de én meg nem emlékeztem semmire, hiába törtem a fejem. Biztos azért, mert hosszú hajam volt, azért nem tetszettem, mondtad nevetve, persze, mosolyogtam én is, és próbáltam rád találni az érzéseim között. A ritka leveleid hangulatát azonnal fel tudtam idézni persze. Igen, néhány éve találkoztunk utoljára, jutott eszembe, de nekem akkor hivatalos, eljegyzett szerelmem volt. Te pedig csak néztél kifelé a szőke szempilláid ketrecéből, semmi mást nem tettél, csak bámultál, és idegesítően nem tettél semmit. Feleséged volt már, és gyerekeid. Mit tudtam volna kezdeni veled?
Amikor a szemedbe nézek, vonzó, de megfejthetetlen világot látok, nem értelek, vagy néha nagyonis, és egyre kíváncsibb vagyok, majd tiltakozik valami bennem, és eltolja a fellobbanó vágyat, nem lehet, nem szabad, menekülni kell, gyorsan, el, a körülmények, a valóság, az idő, minden ellenünk van, de maradok? Maradtam? Meddig? És miért?
Évek óta külön élsz már, nincs időd válni, mondtad, azt akartad, hogy sajnáljalak a sanyarú sorsodért. Tudod, mi a legviccesebb? Hogy pont azt képzeltem el nagyon sok éve magamnak magánéletül, mint amit elrontottatok később a nővel, akit választottál. Nekem elég a családnak élni, a férfi megkeresi a pénzt, megteremti a luxusutak és luxusálmok alapjait, vinni a porontyokat magunkkal élményezni, és persze boldognak lenni a mindennapok görcsösen markolt pillanataiban. Megérvelni a beletörődéseinket, megmagyarázni, hogy miért lehetetlen bolondságok a régi álmaink, és mennyire valódi boldogságot kaptunk helyettük. Szappanopera. Ezerkétszáznegyvenhetedik rész.
Ahogy mohó szádat érzem, elönt a vágy, minden sejtem táncra kel, és sodródni akar, örülni, és élni, de eltollak, nem lehet, nem szabad, falak épülnek fel a múltból, érthetetlen, és érezhetetlen, értelmezhetetlen valóság-idő? Angyal susog a fülembe, de nem hallom, nem értem? Nem érteni, csak érezni kellene, tényleg?
Ez az én formám, minden későn. Vagy éppenhogy időben. Romlott vagyok, mondtad magadról, önző és kiégett, és én kínomban elnevettem magam. Ez rólad az én szövegem kellene legyen, mondtam, és kinevettem mindent magunk körül. Milyen ostobának nézhetsz, képzeltem el magam a kimerevített együttesünkben. Pedig nem tartottalak rossznak, megértettelek. Megláttam benned, amit magamban nem találtam. Megsebzetten is nagyon szerethetőkké lettünk. Sok-sok lóerő érces, felberregő hangja maradt meg bennem emlékedül, ahogy utoljára elhajtottál tőlem.
A fejemben kavarog minden tudásom a szerelemről, belezakatol eddigi életem összes átérzett érzése, teljes a káosz, nem is akarok sem gondolkodni, sem érezni? Csak végre szeretnék élni.
Szóval gondolkodtam a szerelmen. Ma kikeltek a kisgalambok.
