Az angyalok korábban érkeztek
Tegnap este, féléves intenzív munka
után, fáradtan, szabadságom második napján végre ünnepi hangulatba kerültem. Mint mindenki Karácsony felé, gyermekké váltam magam is; egy XIX. századi angol romantikus regényt olvastam az ágyban, melegben, biztonságban, közben kedvenc italom kortyolgattam, és sokszor mosolyogva lestem az apró égőkkel diszített ablakom, vajon meglátják-e éjjel az angyalok kis cédulámat, amire legfőbb karácsonyi kívánságomat írtam, egy blogtértárs ötlete nyomán.....
......és egyszercsak azt láttam, hunyorogva olvassák! Hosszú persze megint otthonhagyta az olvasószemüvegét, vettem észre, csodálkoztam, hogy egyáltalán fel tudott jutni a negyedikre, kívülről! Elvenni a kis cetlit nem tudták, mert az ablakon belül volt, ezért kellett közel hajolniuk, hogy jobban lássák. Aztán már benn is teremtek a szobában. Zozó ébresztett fel. Még most is áll, hogy tanulni akarsz, kérdezte, mert akkor tudnánk mutatni néhány érdekes dolgot, mondta, és köréje gyűltek a többiek is. Így hálóruhában, kérdeztem legelsőre, hogy mehetnék így el bárhová, mert azt értettem, nem nálam adják elő a leckét. Szép kis cucc ez, jó lesz az útra, mondta Toncsi, nem ez a lényeg. Persze, nektek, gondoltam, mert ti nemtelen lények vagytok, én meg nő, de rájuk hagytam, úgyis mindegy, minek ellenkeznék. És a kis cédulámat elolvastátok figyelmesen, kérdően nézve rájuk kiléptem az ágyból, remélem, nem lesz gond, folytattam, nektek az semmi, nekem meg minden, ami rajta van. Hosszú legyintett, butaságot kérsz, nem ez a lényeg, mondta ő is, Toncsit ismételve. Akkor mi a lényeg, kérdeztem, gyere már, ne totojázz, megmutatjuk.
Toncsi kezdett el magyarázni az úton. Alig tudtam ráfigyelni, annyira ámultam azon, amit láttam; megelevenedett a Google Maps, pedig sötét volt, kertekbe, udvarokba, sőt, kocsmákba, raktárakba láttam be. Ha rákattintok a képre, fel tudom nagyítani, kérdeztem magamtól, bolond vagy, válaszoltam magamnak, ez nem virtuális kép, ez igazi.
Látni fogod az emberek érzéseit, magyarázta tovább Toncsi. Kis buborékként veszi őket körül, csak te fogod látni, ők nem. Nem zavarja a buborékokat, hogy az emberek alszanak, kérdeztem, érezve, hogy akadékoskodom, de meg kellett kérdeznem. Azért még nem hülyültem meg, mi az hogy buborék az érzés, ez elég nagy bolondság. Zozó mellettem repült, és válaszolt, a gondolatomra, ha azt hiszed, bolondságra oktatunk, minek jöttél velünk, minek írtad korábban abba a blogodba, vagy mibe, hogy tanítsünk meg újra arra, amit elfeledtél. Oké-oké, nyugtattam meg, nem gondoltam komolyan, majd arra gondoltam, jobb lesz, ha cenzort teszek a fejembe, ha az angyalokkal vagyok, mert ezek mindent tudnak, még a gondolataimat is, vagy csak úgy, kitalálnak mindent, azzal a fenenagy intuíciójukkal.
Nem tudok leírni mindent, amit láttam, egyrészt leírhatatlan, másrészt annyi buborékhoz kerültem közel, hogy nem is tudtam volna magamat fenn tartani a többiekkel, ha mindegyiket átélem. Ami a legfurcsább volt, nem tudtam sírni, pedig annyi szenvedést, kételyt, zordságot, kérlelhetetlenséget, szomorúságot, elhagyatottságot, zavart láttam, hogy megszakadt a szívem. Persze csak megszakadt volna, mert az esti lecke része volt annak a ténynek az átismétlése, hogy az angyalok segítenek, de nem halnak meg velünk, mert az nagy pazarlás lenne az angyali erőforrással.
A legmegrendítőbb volt egy nagy buborék tartalma; egy 45 éves férfi mellett volt, aki a felesége mellett feküdt, álmatlanul. Szeme nyitva volt, és egy könnycseppet láttam felvillanni és eltűnni az arcán, a sötétben. Beleláttam házuk szekrényeibe is, sok-sok ajándék volt becsomagolva, gyönyörű papírokba, itt-ott eldugva a ruhák, kalapok, ágyneműk között. A gyerekek a másik két szobában aludtak. Szorongás, aggódás és fájdalom volt a férfi buborékában. És mikor megláttam közelebbről az arcát, megdöbbentem. Tegnap mögötte mentem a mélygarázsban, fiatal nő ment mellette, a férfi előreengedett, akkor láttam az arcát, és akkor másodszorra, éjjel, a buborék mellett.
Meg kell majd beszélnünk, mikor mondjuk el a szüleinknek, mondta a nő előző nap, persze, mondta kicsit erőtlenül a férfi, de a Karácsonyt ne rontsuk el. Ne, persze, és szólj, ha elmondtátok, akkor mondom el én is, ezt rád bízom, a leletet majd 26-án titokban adom át neked a nagy, családi ünnepkor. Basszus, mondta a férfi nagyon furcsa hangon, pont most gondolkodtam, lehet, mégis visszalépek az állami nyugdíjba, de most, azután, ami kiderült, hogyan mondjak le arról a részről, ami örökölhető, kell majd a gyerekeknek, és fátyolossá vált a hangja. A nő hangja is furcsává vált, és úgy mondta, ne hülyéskedj, nem számít, mire mi nyugdíjasak leszünk, úgysem lesz semmilyen nyugdíj, sem állami, sem másmilyen.
Zozó rántott ki a merengésemből. A nő a felesége testvére, nézd meg őt is, mondta, ő sem tud aludni, az ágya mellett ott van a tegnapi vizsgálati lelet egy hatalmas kiterjedésű rákról. Nagyon jól tudja a nő, folytatta Zozó, hogy mi következik a műtét után. Fizikai és lelki kínok sora, kétesélyes kimenetellel.
Nem tudtam, mit mondjak. Semmi nem jutott eszembe. Hallgattam.
Egyszercsak arra lettem figyelmes, Hosszú, a nemtelen öreg angyal a férfi mellé feküdt, gyengéden átölelte, és hosszan tartotta, ringatta. A férfi már aludt, és lassan álmában elmosolyodott. A buborékban, hogy-hogynem, összezsugorodott a fájdalom, a szorongás, és melegfényű gömb lett az egész.
Ezek ufókat játszatnak itt nekem, dohogtam magamban, milyen giccses, fénygömb, meg buborék, csöpögős egy banda........és arra riadtam fel álmomból, hogy hatalmas fénnyel éppen ellobban az ágyam mellett az utolsó adventi gyertya.
